Verseim

Néha szoktam írni. Verset is. Olyankor valami ilyesmi látható a papíron:

Dísztelen sírját egyedül ásta
Nincs már, ki keserű könnyeit lássa.
Elveszett gyermek, megtört angyal,
Imára kulcsolt fagyos ujjakkal
Könyörög, de senki sem hallja.
A Semmi vár a Halál lányára.

Éééés íme az egyetlen 'szabadvers', amit eddig írtam:

Sötétség...
Vége van,
Meghaltam.
De mégsem, mert
mindig ott az a mintha-érzés:
A csodaszép, mesekék
hazugság,
Gyűlölt barátság.
Újra és újra,
Égből a pokolba...
A bizalom öl.

Mint az öngyilkos csiga
Nyáron a sáros pocsolyában
A boldogságunk lábnyomában.
Nem értem,
pedig én vagyok:
aki mindig felejt,
sohasem tanul.

Szép az élet,
ne ugorj!
Ott az ábránd,
hogy lesz még holnap.
Én inkább élek a mának,
hátha mégsem.

A tető szép,
a mélység hívogat...
Ha zuhansz,
nem kap el senki.
Így elmenni:
Gyáván erőt venni
a félelmen.
Mert az élet
jobban fájna, mint
az aszfalt.