Novella

Üvegpillangó

- Gyere már, el fogunk késni!
- Csak még egy kicsit… kérlek!
Ella rosszallóan csóválta a fejét. Nem értette, mit tud annyi ideig bámulni azon a törött vacakon. Már vagy öt perce a koszos kirakat előtt álltak, de a húga még mindig nem akart elindulni. Ő már halálosan unta a dolgot, elege volt már abból, hogy minden reggel a kislányt kísérgesse.
- Nem érünk rá egész nap, megint elkésünk. A múltkor is miattad kaptam igazolatlant! – Kezdett ideges lenni. Csak néhány sarokra laktak az iskolától, egy amúgy is csendes környéken. Őt senki sem kísérgette nyolc éves korában.

Odalépett a kislányhoz, és finoman, de határozottan eltolta az üvegtől. Nem ellenkezett, csak szomorúan sóhajtott egyet, és hatalmas kék szemeit a nővérére emelte. Nézni azt nagyon tudott. Mindenkit meghatott a tekintetéből áradó gyermeki őszinteség.
Ella szemforgatva hátat fordított neki, és elindult az iskola felé. Persze szerette a húgát, nagyon is, de melyik kamasz lány ne bosszankodna, ha egy nyolcévest kellene pesztrálnia ahelyett, hogy a barátaival lóg?
Pedig nem lehetett panasza: Míra szófogadó volt, ha neki elfogyott a türelme, csendes lemondással vette tudomásul. Ella néha úgy érezte, mintha egy felnőttet látna. Ilyenkor kicsit elszégyellte magát, amiért ő sosem volt ilyen. Egyszer az édesanyja is szóbahozta ezt.

- Míra egy kis művészlélek – mondta. – Úgy el tud merülni a legegyszerűbb játékban, hogy nem is hallja, ha szólok hozzá. Hát még mikor képeskönyv van a kezében…
- Tudom – felelte a lány. – Suliba menet mindig meg kell állnunk a régiségkereskedő üzleténél. Órákig képes lenne ott nézelődni.

Az a nyavalyás kirakat! – füstölgött magában.

A kislány kedvence egy üvegből készült pillangó volt, melyen hosszában repedés futott végig, és a bal szárnyából is hiányzott egy darab.
- Nézd, milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Míra.
- Mi?
- A lepke!
- Az csak egy repedezett vacak – vont vállat Ella.
- Ugyan – legyintett a kislány. – Hát nem látod a szivárványt? A csillagokat? Nem hallod a tündérek énekét?
- Menjünk már! Ne beszélj butaságokat, inkább a lábad járjon, ne a szád! – türelmetlenkedett, és szokás szerint továbbindult.

Nem nézett hátra, így nem láthatta a kanyarba őrült tempóban bevágódó autót, csak az emberek kiáltozására lett figyelmes. Éktelen nagy csattanás hallatszott, Ella rémülten fordult meg. Földbe gyökerezett lábbal bámulta a félig összetört kocsit, mely előtt Míra feküdt mozdulatlanul.
Nem tudta, mit tegyen, az agya teljesen leblokkolt. Valaki mentőért kiáltott, néhányan az autóhoz rohantak, és egymást túlharsogva ordítoztak a kővé dermedt sofőrrel, aki nem lehetett több tizennyolcnál. Ella is a járművet nézte, majd a pillantása összekapcsolódott a fiúéval. Ugyanazt látta a szemében, amit ő maga is érzett: „Mit tettem?!”

Közben megérkezett a mentő, hordágyra rakták az összetört kis testet, és már épp indulni készültek, mikor a lány végre felocsúdott, és gyors magyarázkodásba kezdve beugrott a mentőautóba. Míg a kórház felé süvítettek, aprólékosan kikérdezték, de alig tudott odafigyelni. Folyton csak az járt a fejében, hogyan fog a szülei szemébe nézni?
Kábultan szállt ki, és botladozva követte a hordágyat; közben az egyik mentős közölte, hogy már értesítették az édesanyját. Őt leültették az egyik székre, nem kísérhette tovább a testvérét.

Magába roskadva ücsörgött, nem gondolt semmire, még csak nem is sírt. Arra riadt fel, hogy valaki a nevén szólítja.
- Ella, Ella! Te jól vagy? – Édesanyja aggódva térdelt előtte, őt pedig elöntötte a bűntudat, válasz helyett lesütötte a szemét. – Ne hibáztasd magad, nem tehetsz róla, hogy az az őrült felhajtott a járdára! - folytatta, aztán hirtelen felpattant. – Majd visszajövök, de most be kell mennem Mírához!
Még mindig nem tudott megszólalni. Édesanyja végigsimított az arcán, aztán elszaladt a műtők felé.

Ella gépiesen felállt, és kisétált a nyomasztó épületből. Nem nézte, merre megy, csak hagyta, hogy vigye a lába. Csak akkor ocsúdott fel újra, mikor észrevette: a régiségbolt előtt ácsorog.
Hirtelen elöntötte a harag, törni-zúzni lett volna kedve, kővel bedobni a kirakatot, apró szilánkokra taposni azt az átkozott lepkét! A tekintetével megkereste, és csak bámult rá. Nézte, és várt, maga sem tudta, mire. Dühösen fújva megcsóválta a fejét; ezzel minden szenvedélyes gyűlölet elpárolgott belőle, csak kínzó üresség maradt.
- Nem hibáztathatok egy tárgyat, mikor csakis én tehetek róla! – kiáltott fel, mire a járókelők gyanakodva méregették, majd nagy ívben kikerülték.

Még percekig állt mozdulatlanul, csukott szemmel, aztán megcsörrent a mobilja. Lassan emelte a füléhez, hogy minél később kelljen meghallania a fájó szavakat.
Lehunyt szeme felpattant, és szinte a pillangóra tapadt. Kiesett a kezéből a telefon, mikor az első könnycseppek legördültek az arcán.

Örömkönnyein át látta a szivárványt, a lepkéből áradó csillagokat, és hallotta, végre meghallotta a csodás dalt, mely a szívéből áradt csilingelő tündérhangon.

Verseim

Néha szoktam írni. Verset is. Olyankor valami ilyesmi látható a papíron:

Dísztelen sírját egyedül ásta
Nincs már, ki keserű könnyeit lássa.
Elveszett gyermek, megtört angyal,
Imára kulcsolt fagyos ujjakkal
Könyörög, de senki sem hallja.
A Semmi vár a Halál lányára.

Éééés íme az egyetlen 'szabadvers', amit eddig írtam:

Sötétség...
Vége van,
Meghaltam.
De mégsem, mert
mindig ott az a mintha-érzés:
A csodaszép, mesekék
hazugság,
Gyűlölt barátság.
Újra és újra,
Égből a pokolba...
A bizalom öl.

Mint az öngyilkos csiga
Nyáron a sáros pocsolyában
A boldogságunk lábnyomában.
Nem értem,
pedig én vagyok:
aki mindig felejt,
sohasem tanul.

Szép az élet,
ne ugorj!
Ott az ábránd,
hogy lesz még holnap.
Én inkább élek a mának,
hátha mégsem.

A tető szép,
a mélység hívogat...
Ha zuhansz,
nem kap el senki.
Így elmenni:
Gyáván erőt venni
a félelmen.
Mert az élet
jobban fájna, mint
az aszfalt.