Novella

Üvegpillangó

- Gyere már, el fogunk késni!
- Csak még egy kicsit… kérlek!
Ella rosszallóan csóválta a fejét. Nem értette, mit tud annyi ideig bámulni azon a törött vacakon. Már vagy öt perce a koszos kirakat előtt álltak, de a húga még mindig nem akart elindulni. Ő már halálosan unta a dolgot, elege volt már abból, hogy minden reggel a kislányt kísérgesse.
- Nem érünk rá egész nap, megint elkésünk. A múltkor is miattad kaptam igazolatlant! – Kezdett ideges lenni. Csak néhány sarokra laktak az iskolától, egy amúgy is csendes környéken. Őt senki sem kísérgette nyolc éves korában.

Odalépett a kislányhoz, és finoman, de határozottan eltolta az üvegtől. Nem ellenkezett, csak szomorúan sóhajtott egyet, és hatalmas kék szemeit a nővérére emelte. Nézni azt nagyon tudott. Mindenkit meghatott a tekintetéből áradó gyermeki őszinteség.
Ella szemforgatva hátat fordított neki, és elindult az iskola felé. Persze szerette a húgát, nagyon is, de melyik kamasz lány ne bosszankodna, ha egy nyolcévest kellene pesztrálnia ahelyett, hogy a barátaival lóg?
Pedig nem lehetett panasza: Míra szófogadó volt, ha neki elfogyott a türelme, csendes lemondással vette tudomásul. Ella néha úgy érezte, mintha egy felnőttet látna. Ilyenkor kicsit elszégyellte magát, amiért ő sosem volt ilyen. Egyszer az édesanyja is szóbahozta ezt.

- Míra egy kis művészlélek – mondta. – Úgy el tud merülni a legegyszerűbb játékban, hogy nem is hallja, ha szólok hozzá. Hát még mikor képeskönyv van a kezében…
- Tudom – felelte a lány. – Suliba menet mindig meg kell állnunk a régiségkereskedő üzleténél. Órákig képes lenne ott nézelődni.

Az a nyavalyás kirakat! – füstölgött magában.

A kislány kedvence egy üvegből készült pillangó volt, melyen hosszában repedés futott végig, és a bal szárnyából is hiányzott egy darab.
- Nézd, milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Míra.
- Mi?
- A lepke!
- Az csak egy repedezett vacak – vont vállat Ella.
- Ugyan – legyintett a kislány. – Hát nem látod a szivárványt? A csillagokat? Nem hallod a tündérek énekét?
- Menjünk már! Ne beszélj butaságokat, inkább a lábad járjon, ne a szád! – türelmetlenkedett, és szokás szerint továbbindult.

Nem nézett hátra, így nem láthatta a kanyarba őrült tempóban bevágódó autót, csak az emberek kiáltozására lett figyelmes. Éktelen nagy csattanás hallatszott, Ella rémülten fordult meg. Földbe gyökerezett lábbal bámulta a félig összetört kocsit, mely előtt Míra feküdt mozdulatlanul.
Nem tudta, mit tegyen, az agya teljesen leblokkolt. Valaki mentőért kiáltott, néhányan az autóhoz rohantak, és egymást túlharsogva ordítoztak a kővé dermedt sofőrrel, aki nem lehetett több tizennyolcnál. Ella is a járművet nézte, majd a pillantása összekapcsolódott a fiúéval. Ugyanazt látta a szemében, amit ő maga is érzett: „Mit tettem?!”

Közben megérkezett a mentő, hordágyra rakták az összetört kis testet, és már épp indulni készültek, mikor a lány végre felocsúdott, és gyors magyarázkodásba kezdve beugrott a mentőautóba. Míg a kórház felé süvítettek, aprólékosan kikérdezték, de alig tudott odafigyelni. Folyton csak az járt a fejében, hogyan fog a szülei szemébe nézni?
Kábultan szállt ki, és botladozva követte a hordágyat; közben az egyik mentős közölte, hogy már értesítették az édesanyját. Őt leültették az egyik székre, nem kísérhette tovább a testvérét.

Magába roskadva ücsörgött, nem gondolt semmire, még csak nem is sírt. Arra riadt fel, hogy valaki a nevén szólítja.
- Ella, Ella! Te jól vagy? – Édesanyja aggódva térdelt előtte, őt pedig elöntötte a bűntudat, válasz helyett lesütötte a szemét. – Ne hibáztasd magad, nem tehetsz róla, hogy az az őrült felhajtott a járdára! - folytatta, aztán hirtelen felpattant. – Majd visszajövök, de most be kell mennem Mírához!
Még mindig nem tudott megszólalni. Édesanyja végigsimított az arcán, aztán elszaladt a műtők felé.

Ella gépiesen felállt, és kisétált a nyomasztó épületből. Nem nézte, merre megy, csak hagyta, hogy vigye a lába. Csak akkor ocsúdott fel újra, mikor észrevette: a régiségbolt előtt ácsorog.
Hirtelen elöntötte a harag, törni-zúzni lett volna kedve, kővel bedobni a kirakatot, apró szilánkokra taposni azt az átkozott lepkét! A tekintetével megkereste, és csak bámult rá. Nézte, és várt, maga sem tudta, mire. Dühösen fújva megcsóválta a fejét; ezzel minden szenvedélyes gyűlölet elpárolgott belőle, csak kínzó üresség maradt.
- Nem hibáztathatok egy tárgyat, mikor csakis én tehetek róla! – kiáltott fel, mire a járókelők gyanakodva méregették, majd nagy ívben kikerülték.

Még percekig állt mozdulatlanul, csukott szemmel, aztán megcsörrent a mobilja. Lassan emelte a füléhez, hogy minél később kelljen meghallania a fájó szavakat.
Lehunyt szeme felpattant, és szinte a pillangóra tapadt. Kiesett a kezéből a telefon, mikor az első könnycseppek legördültek az arcán.

Örömkönnyein át látta a szivárványt, a lepkéből áradó csillagokat, és hallotta, végre meghallotta a csodás dalt, mely a szívéből áradt csilingelő tündérhangon.

Verseim

Néha szoktam írni. Verset is. Olyankor valami ilyesmi látható a papíron:

Dísztelen sírját egyedül ásta
Nincs már, ki keserű könnyeit lássa.
Elveszett gyermek, megtört angyal,
Imára kulcsolt fagyos ujjakkal
Könyörög, de senki sem hallja.
A Semmi vár a Halál lányára.

Éééés íme az egyetlen 'szabadvers', amit eddig írtam:

Sötétség...
Vége van,
Meghaltam.
De mégsem, mert
mindig ott az a mintha-érzés:
A csodaszép, mesekék
hazugság,
Gyűlölt barátság.
Újra és újra,
Égből a pokolba...
A bizalom öl.

Mint az öngyilkos csiga
Nyáron a sáros pocsolyában
A boldogságunk lábnyomában.
Nem értem,
pedig én vagyok:
aki mindig felejt,
sohasem tanul.

Szép az élet,
ne ugorj!
Ott az ábránd,
hogy lesz még holnap.
Én inkább élek a mának,
hátha mégsem.

A tető szép,
a mélység hívogat...
Ha zuhansz,
nem kap el senki.
Így elmenni:
Gyáván erőt venni
a félelmen.
Mert az élet
jobban fájna, mint
az aszfalt.

Kezdetben vala a semmi...

Hát lássuk csak... Most nincs időm hosszabb bejegyzést írni, de gondoltam, legalább ezt közlöm, mert így olyan üresnek és feleslegesnek tűnt az oldal. Rengeteg mindenről tudnék most írni, úgyhogy amint lesz egy kis időm, meg is teszem. Kicsit rendhagyó bemutatkozást tervezek: felrakom az eddig készült vershez hasonló képződményeimet, esetleg más írásomat is, mert ezekből elég sok következtetést le lehet vonni rólam. A stílus - azt hiszem - egyértelmű lesz. Vagy nem.